Honfoglalás
| A magyarság történelme |
|---|
| A magyar nép kialakulása |
|
| Középkor |
| Kora újkor |
| 19. század |
| A 20. századtól máig |
| Lásd még |
Általános értelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során valamely nép egy kiválasztott területet birtokába vesz, abból a célból, hogy ott új hazát alapítson. Ennek megfelelően a magyar történelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot melynek során a magyarok a Kárpát-medencét a birtokukba vették.
A nagy történelmi időtávlat és a viszonylag kevés írásos forrás miatt nehéz pontosan rekonstruálni a honfoglalás menetét és eseményeit. Két jelentősen eltérő fő elmélet létezik. A legelterjedtebb, hagyományos nézet szerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. A honfoglaló törzsek eszerint 895 táján telepedtek meg a Kárpát-medence alföldi területein. Ekkoriban Szvatopluk morva fejedelem fiainak birodalma már széthullóban volt, ami megkönnyítette a dolgukat. 902-re a Kárpát-medence egész területét irányításuk alá vonták, bár az állataik miatt főként az Alföld, Mezőföld, Kisalföld, Csallóköz és Szerémség területein telepedtek le, ahol megfelelő minőségű legelők álltak rendelkezésre. E nézet szerint az itt lakó, főleg avar és szláv eredetű népek nem éltek túl sűrűn a vidéken és pár emberöltő alatt beolvadtak az új jövevények törzseibe. Ha földművelésben nem is, állattartásban valószínűleg volt mit tanulniuk a magyaroktól, akik ridegtartással, téli takarmányozás nélkül nevelték állataikat.
A másik jelentős elmélet László Gyula nevéhez fűződik. A kettős honfoglalás elmélete szerint a magyarság ősei két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (griffes-indás kultúra), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel.
Szócikkünkben a hagyományos nézet szerint ismertetjük a honfoglalás történetét, majd a kettős honfoglalás elméletét is bemutatjuk.
|
|
Okokok és előzmények
Az 5. század óta az eurázsiai sztyeppén a keletről nyugatra mozgás volt a jellemző. Ez hozta a hunokat, avarokat, onogurokat és a magyarokat is Európába, végül törvényszerűen mind a Kárpát-medence területén jutottak a legnyugatabbra.[1]
A hadászati tényezőkön túl a népek, így a magyar honfoglalást megelőzően a besenyők és úzok nyugatra vonulásának gazdasági okai is lehettek, nevezetesen a legelők megfogyatkozása, amit előidézhetett a szárazabb vagy hidegebb éghajlat, vagy a sikeres állattenyésztés nyomán bekövetkezett demográfiai robbanás is, végeredményben mindkét esetben a relatív túlnépesedés.
A magyarok Etelközben
670 körül a Fekete-tengertől északra levő sztyeppén nagy változások történtek. Felbomlott az onogur-bolgár birodalom, amelyik alapítójának, Kuvratnak a halála után fiai irányítása alatt állt. Az ő viszályukat kihasználva a kazárok és magyarok benyomultak területükre, a bolgárok több csoportra szakadtak. A volgai bolgárok Kotrag vezetésével északkeletre a Volga vidékére, a dunai bolgárok Aszparuh vezetésével délnyugat felé a Duna vidékére, egy másik csoportjuk pedig Kuber vezetésével a Kárpát-medencébe költözött, ahol az Avar Birodalom hűbérese lett. A magyarok ekkor foglalták el Etelközt, a nagyjából a Duna és a Dnyeper közé eső területet.[2]
Elképzelhető, hogy az ekkor szétvándorló bolgárokkal kisebb magyar csoportok is tartottak. Ezt támasztja alá a Julianus barát által 1235-ben megtalált Magna Hungaria Volgai Bolgárország mellett. 922-ben őket nevezte ibn Fadlán baskíroknak.[3] De az is lehet, hogy ez a bolgárokhoz csatlakozás csak később, a kazároknak az araboktól elszenvedett 737-es veresége után történt, amikor a bolgárok északabbra húzódtak, távolabb a kazár fennhatóság alól.
Egyes elképzelések szerint hasonlóképpen a bolgárokhoz csatlakozott magyar csoportok bevándorlása is lehet a 670-ben a Kárpát-medencében régészetileg megfigyelhető etnikai átrendeződés, a griffes-indások megjelenése mögött.
Az írásos forrásokban a magyarok 839-ben jelennek meg, amikor bizánci forrás szerint az Al-Dunánál tartózkodtak [4] és bolgár felkérésre Bizánc ellen vonultak. A magyarok ekkorra erősödtek meg annyira, hogy végleg elszakadjanak a kazár befolyás alól és teljesen önálló politizálásba kezdjenek. Valószínűleg azért építették a kazárok Sarkel erődjét 838-ban a Don alsó folyásánál, hogy biztosítsák határukat a magyarok felé.[2]
862-nél jegyezte be Hinkmar reimsi érsek a Szent Bertin-kolostor évkönyvébe, hogy a korábban ismeretlen Ungri is Német Lajos királyságát pusztították.[3] Német Lajos fia, Karlmann bajor király 861-ben kelt fel apja ellen, amiben Lajos hűbérese Rasztiszlav morva fejedelem is támogatta. Rasztiszlav szövetségeseiként jelentek meg a magyarok.[2] Rasztiszlav kihasználta a frank belháborút az elszakadásra és 862-ben az addigi frank papok helyett Bizáncból kért hittérítőket. Szent Cirill és Szent Metód 863-ban érkeztek meg
A közvetlen előzmények
881-ben a magyarok és a kabarok Szvatopluk morva fejedelem szövetségeseként Bécs alatt harcoltak a keleti frankok ellen. [4] Ebben az időben Etelköz kezdett egyre szűkebb lenni a magyaroknak. Regino prümi apát 908-ban befejezett krónikája szerint a magyarok területe túlnépesedett. Mivel a ruszok Oleg vezetésével megszállták Kijevet, az Al-Dunánál ott volt a dunai bolgár állam, keletre a sztyeppén egyéb népek, a Kárpát-medence felé látszott lehetőség a terjeszkedésre.[1]
A 890-es évekre a magyar törzsi vezetők Etelköz felől egyre inkább nyugati irányban kezdtek orientálódni. 892 és 895 között rövid idő alatt háromszor is megfordultak a magyar hadak a Balkán és a Kárpát-medence területén. A Fuldai Évkönyv szerint 892 nyarán segítette meg egy magyar sereg Arnulf keleti frank királyt, aki engedetlenkedő hűbéresének, Szvatopluk morva fejedelemnek az országába indított büntető hadjáratot. A magyarok 892 júliusában négy hétig pusztították Morvaországot. A történetírás egy része ezt tekinti a honfoglalás valószínű kezdeti időpontjának, mivel ekkor a Kárpát-medence keleti részét valószínűleg megszállták a magyarok, és egyes segédnépek (kabarok, székelyek) nem vonultak vissza, hanem esetleg itt át is teleltek, de erre közvetlen bizonyíték mindenesetre nincs.[1] A 16. századi humanista, Johannes Aventinus – aki talán azóta elveszett régi krónikák alapján dolgozhatott – írja, hogy 892-ben a birodalmi gyűlésen, ahol Szvatoplukot ellenségnek nyilvánították, részt vettek a magyarok királyának, Cusalának követei és ekkor a magyarok megkapták Daciat (azaz Erdélyt), mint megtámadható és elfoglalható területet.[3]
A honfoglalás
A Kárpát-medence keleti részének elfoglalása
893 tavaszán I. Iszmail bin-Ahmed emír, a buharai központú Számánida emirátus uralkodója hadjáratot indított a tőle északra a Szir-darján túl élő úzok ellen. Fogjul ejtette az úz fejedelemnőt, a katunt és rengeteg rabszolgát, állatot valamint kincset zsákmányolt. Az úzokat keleti szomszédaik is megtámadták, ezért csak nyugatra vonulhattak. Kárpótlásul rátámadtak a tőlük nyugatra élő besenyőkre, elszedték állataikat és legelőiket. [5]
894-ben a besenyők átkeltek a Volgán, és megjelentek Európában, a magyarok etelközi szállásterületének közvetlen keleti szomszédjaként.[3] Ebben az évben a magyarok a dunai bolgárok ellen vezettek hadjáratot, amelynek vezetője Árpád fejedelem fia, Liuntika volt.[2]
894-ben a magyarok Szvatoplukkal kötöttek szövetséget, melynek emlékét feltehetően a 14. századi magyar krónikában megörökített, ún. Fehér ló-monda őrizte meg. A megállapodás értelmében a magyar és a morva seregek együttesen rohanták meg Arnulf pannóniai tartományát, a források szerint komoly pusztításokat okozva ezzel. Feltehetően ez a segítségnyújtás, illetve Szvatopluk halála is hozzájárult ahhoz, hogy a morvák, még az év őszén békét kötöttek a frankokkal. Az akkori kor felfogása szerint az egyik fél halála esetén a megállapodások érvényüket vesztették. A fejedelmi cím örökléséért két testvért, II. Mojmír és II. Szvatopluk vetélkedett, ez a későbbiekben elősegítette a magyar terjeszkedést.
A Fuldai Évkönyv beszámol a magyarok pannóniai hadjáratáról és a hatalmas pusztításról. Szvatopluk azonban még a hadjárat előtt meghalt, halálát a Fuldai Évkönyv előbb említi.[1] Egy feltevés szerint a magyarok (főleg kavarok) értesülve Szvatopluk haláláról nem vonultak vissza a Kárpát-medencéből, hanem a Felső-Tisza vidékén teleltek át. Biztosan annyit tudunk, hogy 894 őszén a keleti frankok és a morvák békét kötöttek.[1]
A frank-morva békekötés után a nyugat felé tekintő magyar törzsfőknek új katonai szövetségest kellett keresniük maguknak. Erre nem sokáig kellett várni: 895-ben a bizánci császár követe jelent meg Árpád és Kurszán vezéri szállásán, hogy segítséget kérjen az új, energikus bolgár cár, Simeon ellen folytatott háborúhoz. A Dunán Eusztháthiosz tengernagy által a bizánci flottával átszállított magyarok lerohanták a bizánciak ellen hadakozó bolgárok országát, majd a források szerint legalább két csatában az ellenük vonuló Simeon bolgár cár seregét is legyőzték. Először feltehetően Preszláv - Mundraga környékén, majd Disztra (Szilisztra) váránál.[1] A Mundraga várába zárkózó Simeon hamarosan békét kötött a bizánciakkal, akik visszavonultak. Simeon ekkor a magukra maradt magyarok ellen vonult és egy nagy csatában legyőzte őket. A Fuldai Évkönyv csak erről a harmadik csatáról számol be, amiben Simeon maga is 20 ezer lovast vesztett.[1]
Az Etelközben maradt magyarokat közben besenyő támadás érte. A két oldalról jövő támadás harapofogóba vette a magyarokat és ez Etelköz feladására és a nyugat felé húzódásra késztette őket.[1] Kisebb csoportjuk ekkor mehetett délre (a Kuma és Terek folyó vidéke, ill. a Kaukázus) felé. A keleten maradtakat ezen a déli területen írta le később Al Bakri, Gardizi, stb.
A honfoglalás pontos menete és időrendje nem ismert, de a leírt 895-ös események hatására történt 900 előtt, amikor újra hallunk a magyarokról. Úgy tűnik, hogy a Kárpát-medemcébe bevonuló magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba és a besenyőkkel vagy bolgárokkal sem tudunk újabb csatáról ebben az időben, ami a rendezett áttelepülés mellett szól, amivel az ellenséges szomszédok is megelégedhettek. A legújabb régészeti kutatások szerint nem vonultak vissza teljesen a Kárpátok mögé, az új védvonal a Kárpátok előterében volt. Erre utalnak a Przemysl, Lviv, Dnyeszter- és Prut-menti valamint Bukarest közelében feltárt sírok. [3]
A magyar törzsek létszámát kb. 400 ezer főre teszik ekkoriban, ennek katonai hadereje kb. 70 ezer főre tehető. A bizánci szövetségben végrehajtott bolgár hadjárat, melynek feladata a Kárpát-medence megszállásának előkészítése, és az észak-nyugati bolgár tartományok meghódítása, mindössze két törzs katonai potenciálját, azaz mintegy 20-25 ezer harcost foglalt le. Az egyes törzsek védelmi erői (ún. gyepűvédők) különben sem vettek részt hadjáratokban. Megfelelő védelmi erő egy esetleges besenyőtámadásra rendelkezésre állt tehát. Azt is figyelembe kell venni, hogy több száz ezres tömeg (köztük arányos mértékben öregek, betegek, gyerekek, és állapotos nők) nem menekül "rendezetlenül" ezer kilométert lóháton, kocsikon, kordékon. Egy ilyen áttelepülés tervezést igényel és felkészülést, takarmányt, tartósított élelmiszereket, sót, stb. Az ellentmondás lehetséges feloldása, hogy a „menekülés” inkább tervszerű kiürítés lehetett a besenyőktől tartva, akiknek támadása a hátramaradottakat érhette az Etelközben.
Erdélyben a magyarok a Képes krónika bejegyzése szerint megölték Álmos vezért, „nem mehetett be ugyanis Pannóniába”. Arra, hogy ezt miért tehették, három elmélet is létezik. 1. Egyes feltevések szerint ekkor járt le Álmos megbízatása, és ezután feláldozták. 2. Mások szerint a kendét akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. 3. A harmadik feltevés szerint Álmos fejedelem rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlik fiába, Árpádba. A forrásból azonban nem derül ki, hogy a megölés rituális feláldozás lett volna. Nem tudhatjuk, mennyire befolyásolhatta a szerzőt Mózes története, aki elvezette népét új hazájába, de ő maga nem léphetett be oda. Álmos igen idős ember (jóval 60 felett jár) ebben az időben, így nem zárható ki az sem, hogy mégis természetes halállal halt meg.
Pannónia elfoglalása
A honfoglalás nem egy év alatt zajlott le, és legalább két nagyobb szakaszban. Először az ország keleti felét, majd később a X. század elején a nyugati felét foglalták el. Utóbbira az adott alkalmat, hogy 899-ben Arnulf császár szövetséget ajánlott a magyaroknak Berengár ellen. A hadjárat idején azonban meghalt Arnulf, így - hasonlóan Szvatopluk öt évvel korábbi halálához - a magyar felfogás szerint megszűnt a szövetség, az Itáliából visszatérő csapatok elfoglalták a Dunántúlt és 902-ben morvák által birtokolt északnyugati területeket, ami után a morva állam megszűnt. Mindezek a hódítások nagyobb csaták nélkül zajlottak, a magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba. A magyar hódítást megkönnyítette II. Mojmír és II. Szvatopluk rivalizálása, valamint a morvákat érő ismétlődő frank támadások is.[3]
Az ezt követő időszak hadjáratainak célja láthatóan a katonailag ellenőrzött terület, a mezsgye nyugatra tolása volt az Ennsig, ahogy azt korábban az avarok is tették. A hadjáratok vezetőinek nevét nem ismerjük, az egyetlen kivétel 904, amikor megölték Kuszált, azaz Kurszánt, egyes források szerint lakomán tőrbecsalták, mások szerint csatában esett el.[3] Árpád fejedelem halálának időpontja sem ismert.
A magyar-keleti frank háborúk történetében az első jelentős összecsapásra 907-ben került sor, amikor a pozsonyi csatában sikerült visszaverni a támadó keleti frankokat. A csatában elesett Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is. A Salzburgi évkönyvek szerint ez volt a legszerencsétlenebb háború, Gyermek Lajos király Passauba menekült.[3] Ezzel a magyaroknak sikerült a határt az Ennsnél biztosítaniuk és ezután következett a távolabbi kalandozások kora.
A kalandozások
A Kárpát-medencét többé-kevésbé birtokba vették (a hegyeket és erdőket jó darabig érintetlenül hagyták), de a terület az eddig megszokotthoz képest szűkebb volt, ami lassan letelepedésre kényszerítette az embereket. Ehhez az is hozzájárult, hogy nyugati irányban már jól szervezett hadsereggel bíró államokat találtak, amelyeket nem sikerült huzamosabb ideig leigázni. A kalandozások, amelyeknek célja már nem a hódítás, hanem a zsákmányszerzés volt, segítettek a törzsi feszültségek csillapításában. Egész Európát bejárták, szokatlan harcmodorukkal kezdetben hatalmas sikereket aratva. Viszont a könnyűlovasság, amivel a magyarság rendelkezett, hosszú távon nem tudta felvenni a harcot a nehézpáncélba öltözött ellenfelekkel és a hatalmas, kőből épült várakkal (utóbbiak léte legalábbis kétséges). Néhány kisebb vereség már a 930-as évek során jelezte a szerencse megfordulását, de az igazán súlyos csapás 955-ben, Augsburgnál következett be, ahol a megtámadott tartományok egyesített seregeivel találták szembe magukat. Ez nem csak nagy emberveszteséget, de egy korszak alkonyát is jelentette (Lásd: gyászmagyarok). A kalandozások egy ideig déli irányba még folytatódtak, de 970-re a bizánciaktól elszenvedett vereségek is túl nagynak bizonyultak. Ekkor indította és véreztette el vegyes felállású, orosz-bolgár-besenyő-magyar seregét Szvjatoszlav kijevi fejedelem. Habár a hadjáratot nem önállóan indították eleink, a hagyományos szakirodalom többnyire az arkadiopoliszi csatát tartja a kalandozások záró ütközetének.
Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a magyarság előtt két út áll: vagy felmorzsolódnak és eltűnnek, mint a hunok, gepidák, avarok és annyi más vándornép, vagy megszerveznek egy, a későbbiekben európai típusúnak hívott államot.
Gazdasági jellemzők
A magyarok félnomád életmódot folytattak, amelyben az állattartás dominált. Korábban, a letelepedés előtt valószínűleg inkább lovat és juhot tenyésztettek, mert ezekkel könnyebben lehet mozogni, ám a letelepedés után fontosabbá vált a sertés és szarvasmarha tenyésztése is. Az ősmagyarok félnomád életet éltek, tehát az állattenyésztés mellett földműveléssel is foglalkoztak. Ez utóbbi ág most látványos fejlődésen ment keresztül. Az itt élő szláv népektől a magyarok átvettek számos mezőgazdasági eszközt és technológiát. Ekkor számos földműveléssel kapcsolatos szó került át a magyar nyelvbe.
Ekkoriban az ipar még szűk körű volt. A termelést nagyobbrészt a szolganépek végzik. Ezeket a törzsfői, nemzetségfői település köré telepítik, úgy, hogy egy helyre kerüljenek az azonos foglalkozásúak. Az iparhoz hasonlóan valószínűleg a kereskedelem sem jelentős.
Társadalmi jellemzők
A honfoglalók számát különböző szerzők 20 ezer és 1 millió közé teszik. A betelepült magyarok törzsenként telepedtek le, és alakították ki saját törzsi településeiket. A hét törzs: Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer, Kürtgyarmat. A hét törzs vezetője, a Hétmagyar a hagyomány szerint az Etelközben vérszerződést kötött egymással. A hét vezér neve Anonymus Gesta Hungaroruma szerint: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. A központi település a Megyer törzs fő szállása volt a mai Csepel-sziget területén. A társadalom erőteljesen differenciálódott, melynek alapja a vagyon volt. Eszerint három (négy) réteg alakult ki. A legfelső réteget az urak alkotják. Ők a törzsfők, akik rendelkeznek saját szállásterülettel melynek neve: uruszág (ebből keletkezett az „uraság”, de az „ország” szó is). A következő társadalmi csoport a bők csoportja (lásd: mai „bőség” szavunk). Ide tartoznak a nemzetségfők. A harmadik réteget az ínek alkotják (mai „ínség” szó). Ide tartoznak a szabad közrendűek. Ezenkívül voltak rabszolgák is, de számuk minimális. Külön csoportot alkotnak a szabad népek, például a székelyek vagy a besenyő határőrök.
A magyarok nagyállattenyésztő életformát folytattak, ez volt az oka többek között annak, hogy Erdély helyett az erre sokkal inkább alkalmas Alföldön telepedtek meg. Állataik között a szarvasmarha volt túlsúlyban, emellett a ló, a juh és a sertés volt a legfontosabb. A honfoglaló magyarok állattartása sokrétű, fajokban gazdag lehetett: a sírokból előkerült leletek alapján több mint egy tucat háziállatfajt tartottak, köztük a kelet-európai sztyeppékről magukkal hozottak is (teve, sztyeppei ló, ősracka). A baromfitartás a helyhez kötöttség jele. A halászat (sok folyó és mocsár) és a vadászat (előkelők között) volt elterjedt.
A földművelést már a dél-orosz sztyeppén is gyakorolták a magyarok ősei, használtak ekét, sarlót, kézimalmot, kaszát, és a talajváltó földművelési rendszer kezdeti fokán álltak. Legfontosabb veteményük a köles, a búza és az árpa volt. Fontos a prémek (fizetőeszköz) és a bőrök feldolgozása, fonás, szövés, nemezkészítés, varrás. Vannak vasverő, fazekas műhelyek és szövőházak. A kereskedő partnereik főként Kijev, Bizánc és Prága (keleti luxuscikkek, ló, prém, szarvasmarha, só, ezüst). A nagyállattartó közösségekhez köthető életforma során alakult ki a rácsos falú, kupolás tetejű, nemezzel borított, praktikus sátorszerű építmény, a jurta. Ezen kívül a honfoglalás kori falvakban veremházak, föld- vagy kőalapú faházak, paticsházak álltak, a különböző házakban különböző mesteremberek éltek. A jurta jelentősége abban állt, hogy könnyen tovább lehetett vele állni, ami az évszakok változása által meghatározott sztyeppei életmód, a költözködés szempontjából rendkívüli fontossággal bírt.
A Kárpát-medencébe érkező magyarság által kialakított településhálózat nem volt egységes, a korabeli társadalom tagozódása a lakóhelytípusok szerint is nyomon követhető. A lakosság legnagyobb része az úgynevezett téli és nyári szállásokon élt, majd a téli szállások lassan falvakká alakultak. Ettől elütő képet mutattak a törzsfők és nemzetségfők udvarhelyei, melyek mint piachelyek is működtek.
A fejedelmi udvarban, amellett különböző mesteremberek éltek, például: patkoló- és fegyverkovácsok, íjjászok, solymárok, szakácsok, tolmácsok, írnokok, prémesek stb., és természetesen gyógyító sámán(ok).
E településhálózaton keveset változtatott az ezredfordulón megvalósuló állam- és egyházszervezés. A vallás: a kereszténység mellett a sámánizmus. A táltos dobot verve révületbe esett, megküzdött a gonosz szellemekkel és jósolt. (3 szintű világ: alvilág, földi világ, égi világ)
Kettős honfoglalás
László Gyula történész amellett foglalt állást (1978), hogy a magyarság ősei két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (griffes-indás kultúra megjelenése az avar kori leletek között) és egy finnugor nyelvű népcsoport alkotta, míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád vezetésével egy alapvetően török népesség telepedett volna le. E két népcsoport összeolvadásából született meg a magyar nép László Gyula elmélete szerint.
Ezt az állítást a különböző krónikák és gesták leírásaival igazolta. Ezekben a leírásokban megjelennek a kettős bejövetellel kapcsolatos történetek. Például Anonymus Gesta Hungarorumában a honfoglalást úgy írja le, hogy először a hunok jöttek be, akik a magyarok rokonai, majd utánuk a magyarok. Az orosz őskrónikában (Nestor krónika) is kettős magyar honfoglalásról írnak. Eszerint előbb a fekete, majd a fehér magyarok érkeztek a Kárpát-medencébe. Az itt leírt fekete magyarok valószínűleg az onogurok lehettek, akik a bolgár-törökökkel közös onogur törzsszövetségbe tartozhattak. A magyarok görög ούγγρος (ungrosz) és latin Hungarus elnevezése is az „onogur” szóból ered. Másrészről, a krónikások a „fekete” jelzővel jelölték ugyanazt a népet, amíg még pogány volt, és „fehér” jelzővel amikor már megkeresztelkedett. A pogány és keresztény jelző esetleg egymástól elszakadt néprészeket is jelölt.
A kettős honfoglalást régészeti bizonyítékokkal is alá lehet támasztani. A 7. század második felében változás következik be az avar díszítőművészetben. Megjelenik a griffes-indás díszítés, amely jellemző volt a honfoglaló magyarok díszítőművészetére is (ezt alátámasztja a Nagyszentmiklóson talált aranylelet, amely avar kori). Emellett a Szarvason talált avar tűtokon látható rovásírásnak van magyar olvasata is. Eszerint a magyarok és az avarok rokon népek voltak.
Továbbá, a honfoglalás kori leletek nem mutatnak pusztulásra utaló jeleket, és a magyar települések az avar települések mellé és nem rá települtek, amely megint csak azt igazolja, hogy az avarok Árpádék rokonai voltak.
Ezt az elméletet a legtöbb történész nem fogadja el, hiszen a griffes-indás díszítés, ekkoriban a legtöbb nomád, fél-nomád népre jellemző volt. A viszonylag békés bevonulást pedig azzal indokolják, hogy ekkoriban a Kárpát-medence nagyon ritkán lakott terület volt, hiszen Nagy Károly a 8. században kiirtotta az avarok nagy részét. A terület jelentős része bolgár gyepű volt, tehát lakatlan terület, a Dunántúl részben a keleti-frank állam, részben pedig a Morva Fejedelemség peremterületéhez tartozott. A Kárpát-medence tehát nem volt túlságosan védett terület, így a magyaroknak nem kellett véres küzdelmeket vívni az itt élő gyér lakossággal.
Honfoglalás kori díszítőművészet
Árpád honfoglalói jellegzetes díszítőművészetet hoztak magukkal. Fegyverzetük, ruházatuk, lószerszámuk palmettás díszítése mindmáig korszakjellemzõ a Kárpát-medence régészetében. Ábránk a tarsolylemezek művészetének köréből mutat be három leletet. Ezek a leggazdagabb sírokból kerültek elő: olyan honfoglaló csoportokéi lehettek, akiknek erős kaukázusi, iráni és közép-ázsiai eredetű művészeti hagyományai voltak.
Jegyzetek
- ^ a b c d e f g h Tóth Sándor László (2008.). „Hogyan történt a honfoglalás? • A honfoglalás és nemzetközi háttere”. História XXX. évf. (2. szám): 4, 11-13.
- ^ a b c d Róna-Tas András. A honfoglaló magyar nép. Balassi Kiadó Budapest 1997. ISBN 963 506 140 4
- ^ a b c d e f g h Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó Budapest 1997. ISBN 963 9069 20 5
- ^ a b A magyarok krónikája. Magyar Könyvklub-Officina Nova 1995/2000 begin_of_the_skype_highlighting 1995/2000 end_of_the_skype_highlighting. ISBN 963-547-189-0
- ↑ Pálóczi Horváth András. Besenyők, úzok, kunok – Magyarrá lett keleti népek. Panoráma 1988. ISBN 963 243 353 X
Irodalom
- Bartha A. (1988): A magyar nép őstörténete. Akadémiai Kiadó, Budapest
- Bendefy László Dr.(1941,2002):Kummagyaria a kaukázusi magyarság története. Cserépfalvi Kiadó, Budapest
- Czeglédy K. (1985): Magyar őstörténeti tanulmányok. /Budapest Oriental Reprints A 3./ Budapest, Kőrösi Csoma Társaság - MTA Könyvtára
- Czeglédy K. (1969): Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Körösi Csoma Kiskönyvtár 8. Akadémiai, Budapest;
- Dienes I. (1974): A honfoglaló magyarok. (Hereditas sorozat), Corvina Kiadó, Budapest
- Erdélyi I. (1986): A magyar honfoglalás és előzményei. Budapest
- Engel P. (1990): Beilleszkedés Európába, a kezdetektől 1440-ig. (Magyarok Európában sorozat 1. kötet), Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest
- Fodor I. (1975): Verecke híres útján… A magyar nép őstörténete és a honfoglalás. (Magyar História sorozat), Gondolat Kiadó, Budapest
- Györffy Gy. (1963-1987): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza 1-3. Akadémiai Kiadó, Budapest
- Györffy Gy. (1993): Krónikáink és a magyar őstörténet. Régi kérdések - új válaszok. Balassi Kiadó, Budapest
- Györffy Gy. (1990): A magyarság keleti elemei. Gondolat Kiadó, Budapest
- Hajdú P., Domokos P. (1978): Uráli nyelvrokonaink. Tankönyvkiadó, Budapest
- Hóman B., Szekfű Gy. (1935): Magyar történet. 1. köt. Budapest
- László Gy. (1978): A "kettős honfoglalás". (Gyorsuló idő sorozat), Magvető Kiadó, Budapest
- László Gy. (1988): Árpád népe. Helikon Kiadó, Budapest
- László Gy. (1944): A honfoglaló magyar nép élete. Magyar Élet Kiadó, Budapest (Reprint: Múzsák Kiadó, 1988)
- Komjáthy I. (1955): Mondák könyve. Móra Könyvkiadó, Budapest
- Kristó Gy. (1980): Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. (Elvek és utak sorozat), Magvető Kiadó, Budapest
- Matolcsi J. (1982): Állattartás őseink korában. Gondolat Kiadó, Budapest
- Róna-Tas A. (1995): A magyarság korai története. (Tanulmányok) (Magyar Őstörténeti Könyvtár 9.) József Attila Tudományegyetem Kiadója, Szeged
- Trogmayer O. (1980): Szer monostorától Ópusztaszerig. (Gyorsuló idő sorozat), Magvető Kiadó, Budapest
- Váczy P. (1994): A magyar történelem korai századaiból. (História Könyvtár. Monográfiák 5.) Budapest
- Vámbéry Á. (1895): A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest (Reprint, Holnap Kiadó, 1989)
A hét vezér
| A hét vezér (Anonymus szerint) | |
|---|---|
| Álmos · Előd · Ond · Kond · Tas · Huba · Töhötöm | |
| A hét vezér (Kézai szerint) | |
|---|---|
| Árpád · Szabolcs · Gyula · Künd · Lehel · Őrs · Bulcsú | |
Szavazás